Dr. Bábel Balázs kalocsai érsek pünkösdszombati prédikációja Szentkúton

Feltöltés időpontja: 2010. május 30. 10:02 | Fotó: Szász András

Pünkösd ünnepe egy nagy ígéret beteljesedése, amit Jézus az Utolsó vacsora termében is megígért tanítványainak: el fogja küldeni az Atyától a másik vigasztalót. Ugyanis az első Ő volt az emberiség életében, a második pedig a Szentlélek Úristen.

Egy ilyen szentcsere történt, Jézus Krisztus megdicsőült emberségével visszatért az Atyához, s elküldte Kettejük közös lelkét, a szeretetnek a lelkét, akit először húsvétvasárnapján az apostoloknak, később pedig a benne hívőknek osztott ki. Így azután az egész egyházat eltelítette a Szentlélek, és ez azóta is tart, hiszen a Szentlélek a megkeresztelt emberben is már lakást vesz, de még inkább a bérmálkozóban, aki számára a pünkösd személyessé válik.

A nagy ünnepek között ez az utolsó, de valójában nem különálló ünnep, hiszen húsvét beteljesítője. Amíg karácsony a szeretetünket igényli, húsvét a hitünket, a pünkösd a belső átalakulásunkat, belső megtérésünket, mert ekkor nyitja meg értelmünket és színünket a Szentlélek Úristen.

Oda jön el, ahol várják és kérik Őt, ahol igent mondanak az Ő közeledésére. Ahogy Szűz Mária igent mondott, úgy kell nekünk is igent mondanunk, és ez az igent mondás egy egészen új világot teremt belénk, megtisztít bennünket az önzésünktől, képesek leszünk az áldozatszeretetre, és fölismerjük életünk értelmét, a végsőt, az Isten szeretetében való találkozást, s a földit, ami mindig magával kell hozza a megújulást. Mind az egyéni, mind a közösségi életben, az egyház életében, de most különösen időszerűvé válik, a nemzet életében is. Hiszen el kell mondanunk, itt, Pálosszentkúton, ahol az egyetlen magyar alapítású rend éli az életét, tartja fönn ezt a kegyhelyet, és ahogy Pázmány Péter megjövendölte: Magyarország, s benne a magyar egyház sorsa, akkor virágzik, amikor a pálos rend is. Mert össze van kötve népünk életével, a pálosoknak a rendje.

Mit hozhat egyéni, közösségi, egyházi és nemzeti életünkbe a Szentlélek Úristen? Hozza a bűnbocsánatnak az örömét. A megbánt bűneink bocsánatot nyernek! És megújulásra képesít bennünket, amire nem mert gondolni az Ószövetség embere, hiszen így imádkozott a zsoltáros: „Uram, ha vétkeket fölrovod, ki állhat meg előtted?” De a Szentlélek eljövetelét maga Jézus kötötte össze a bűnbocsánattal, rájuk lehelt az apostolokra és azt mondta: „Vegyétek a Szentlelket, s akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer.”

Az igazi megújulás mindig is a lelki dolgokkal kezdődik. Közhelyszerű már, hogy a világ, benne hazánk erkölcsi válságban van. Amin sokat lehet lendíteni külső eszközökkel is: egy jobb gazdasággal, egy törvényesebb élettel. De ha nem követi, vagy nem előzi meg belső átalakulása az embereknek, akkor ez mindig csak fél siker. Mert ugyan a bűnt lehet üldözni, de mindig lesznek bűnözők, ha azonban ezt megelőzi egy belső megtérési átalakulás, akkor az emberek az erényes és igaz életre törekszenek.

Föltárja az igazságot a Szentlélek Úristen. Ezt maga Jézus ígérte: „Elvezet benneteket a teljes igazságra.” Krisztus igazsága fölfénylik a maga mélységében, amit akkor még nem értettek sokszor. Jézus maga mondta: „Sok mondanivalóm volna, de nincs hozzá elég erőtök, hogy azt megértsétek. De ha majd eljön az igazság lelke, és megtanít benneteket, akkor majd fölfedezitek.” Ez a nagy igazság maga Jézus Krisztus. Ehhez már kegyelemre van szükség. A földi igazságot se találja meg könnyen az ember, még inkább az igazságosságot.

A napokban fogunk emlékezni a kilencven évvel ezelőtti magyar tragédiára, a trianoni békediktátumra, ahol nem az igazság, hanem az erő győzött. Ahogy Blaise Pascal vallásfilozófus mondta egy alkalommal, illik erre az eseményre is: „Miután az emberek nem tudták az igazságot győztessé tenni, a győztest tették igazzá.” És ennek az igazságtalanságnak egy nép lett az áldozata. Ha azok az emberek (a győztes nagyhatalmak vezető politikusai) hívták volna a Szentlelket, nem következett volna be ez a világméretű igazságtalanság. Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy a magyar nép nagy ellensége, Georges Clemenceau (miniszterelnök) megkereszteletlen ember volt. Tehát abban a Franciaországban, ahol az egyházat úgy tekintették, mint az anyaszentegyház legősibb leánya, voltak akkor olyan emberek, akik megkereszteletlenek voltak, s föltört bennük a pogányság, a bosszú és a düh.

A Szentlélek megtermi a maga gyümölcseit. Miután Ő maga lélek, szentlelkes gyümölcsöket ad. Olvassuk el Szent Pál apostolnak a galatákhoz írott levelét, melyben leírja, hogy a türelem, az öröm, az önmegtagadás, az önfegyelem, s mindennek betetőzéseként a szeretet, a Szentléleknek a gyümölcse. Ez igazi ajándék, ami maradandó, és átível az üdvösségbe is. Ha a megkeresztelt ember könnyebben tudja megvalósítani ezeket a lelki erényeket, ajándékokat, már az is nagy jutalom számára a Szentlékektől.

A Szentlélek erőd ad ahhoz, hogy küldetésünkhöz, hivatásunkhoz hűségesek legyünk, mi több, azt örömmel végezzük, azaz: hivatásosan. Hiszen mindenben el tudunk fáradni, fásulni, közömbössé leszünk sok minden iránt, az élet számtalan csalódásai között, s ekkor a Szentlélek jön, megújít bennünket, hogy élethivatásunk, munkánk ne kínzó rabszolgasors legyen, hanem lássuk meg abban, még a legegyszerűbb munkának a végzésében is, az élet szépségét, örömét, értelmét, s ami szebbé tudja tenni a világot. Egy utcaseprő mondta egyszer: „Az én munkámmal szebb lesz a föld.” Pedig mennyire lenézzük, lebecsüljük őket, az utcaseprőket… De mégis általuk szebb lesz a föld. Mint minden munkával, amit hivatásosan végzünk, az Isten világa szebbé válik.

Aztán adja a meggyőződésnek az örömét a Szentlélek Úristen. Annak a meggyőződésnek, hogy szüksége van ránk Istennek, szüksége van ránk embertársainknak. Van-e kínzóbb tudat annál, mint amikor az ember azt érzi, rá nincs szükség? Hány ember, aki élete virágkorában, delén, sokszor olyan fontos ember volt, megöregedve ettől szenved legjobban, hogy rá már nincs többé szükség. A Szentlélek megtanítja őt arra, hogy akkor is szükség van rá, ha már kézzelfogható hasznot nem is hajt a társadalomnak, de szükség van rá, mert imádságait, szenvedéseit fölajánlhatja másokért, és ennek a lelki áldozatnak, legalább olyan haszna van, mint hogyha valaki valamilyen látható munkával segíti elő embertársainak az életét.

A Szentlélek az összetartozást is erősíti az emberi közösségekben. Az én nevem pünkösdkor mindig azt juttatja eszembe, hogy Bábelben összekavarodott az emberek nyelve, csak az vigasztal, hogy a 87. zsoltárban benne van, hogy Isten Bábelt is a maga népe közé sorolja. De ez a szétszóratás pünkösdben egységgé vált. A világ minden részéről odasereglő népek megértették egymást. Tizenhét nyelv van ott felsorolva, és ebből is kitetszik, hogy az egyház először nem helyi közösségekből állt, hanem kezdettől fogva világegyház volt. Egyetemes egyház, a maga katolicitásában. Egyszerre egész volt. Mert ott a világ minden tájáról összesereglett emberek mindegyike saját nyelvén dicsérte Istent, melyet csodálatosképp a többi ember is megértett, s látták, hogy az Isten dicsősége és szeretet járja át őket. És ez az összetartozás-tudat, az apostolokat is átváltoztatta. Előtte azt kérdezték Jézustól: Ki a nagyobb köztünk? Ki lesz majd a jobbodon, meg a balodon?… Utána erről elfeledkeztek, s azt mondták: Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző módon éljünk?

A Szentlélek össze tudja tartani a családokat, a bérmálás szentségében is ebben segít bennünket. Az idősebbek valószínűleg még emlékeznek Rajz Mihály atyára. Én személyesen is jól ismertem, kiváló lelki író volt, Párbeszédben az Úrral című könyvét nem lehet nagy átélés nélkül olvasni. Ő mondta egyszer: meggyőződése, hogy a családok – többek között – azért bomlanak fel, mert a házastársak nincsenek megbérmálva. Ugyanis a keresztségben, miután még gyermekként részesülünk benne, nincs meg az öntudatosság, a bérmálást viszont, ha azt már a nagykorúság szentségének vesszük, abban benne van az elköteleződés Krisztus mellett, azon értékek mellett, melyeket Ő hozott. S ha valaki felnőttkorban bérmálkozik, akkor az még a családja életére is kivetül. Az egyház közösségét is a Szentlélek tartja össze. Hogyha mindig hívjuk és várjuk Őt, mert különben az egyház darabokra hullna a Szentlélek nélkül. 

Egy alkalommal egy francia történésztől megkérdezték: Mióta van válságban az egyház? Pünkösd keddjétől – válaszolta. Mert az emberekben föltört sokszor az önzés, de ezt mindig fölül tudta múlni az újra, meg újra feltörő Szentlélek. S amikor meghúzták a lélekharangot az egyház fölött, akkor támadt föl.

Most is sokszor hallani, hogy egyházunk milyen válságban van. Való igaz, nagy bűnök is vannak. De vannak nagy erények is, melyekre a világ nem figyel oda. S ez az egyház túléli azokat, akik kárörvendően sok rosszat fognak rá. Mindnek úgy kell meghalni, mint a hitehagyott (aposztata) Julián császárnak, akinek ezek voltak utolsó szavai: „Győztél, Galileai!” (Galileai itt Jézust jelent.) Mindegyiket túl fogja élni ez az egyház, nem kell meghúzni fölötte a lélekharangot. És a Szentlélek Úristen a mi nemzetünket is meg tudja újítani. Mert szükség van rá.

Volt egy kalocsai érsek, Várday István, Mátyás király korában állt a Főegyházmegye élén, amikor eléggé reneszánsz módon éltek maguk a főpapok is, de időnként belőlük is föltört az Isten iránti nagy szeretet. Történt, hogy egy alkalommal Várday érsek bement a templomba, s látta, hogy nem ég az örökmécses. Akkortájt még olaj táplálta a mécsesek lángját, amit újra meg újra utána kellett tölteni. Külön buzgóságot igényelt a papoktól, hogy folyamatosan figyeljék: ég-e a mécses. Az érsek megszidta a papot, azt mondta neki: „Az örökmécsesnek mindig égni kell! Mert nagy kegyelem származik belőle.” Nem abból, hogy örökké öntögetik bele az olajat, hanem abból az áhítatból, abból a készségből, abból az imádságos lelkületből, hogy hiszünk abban, hogy itt az Úr, és elküldte szent Lelkét.

Ugyanígy vagyunk mi is. Mindig föl tudunk újra meg újra nemzetünkben is támadni. Hiszen pontosan ez a rend (a pálos) a bizonyíték rá, hogy a tatárjárás tájékán, amikor az országot talán felerészben kipusztították, s az Alföld és a Dunántúl szinte lakatlanná vált, akkor Boldog Özséb remete összeszedte a remetetársakat, mert valamit kell kezdeni ezzel a néppel. Ezt sugallta látomása, amikor látta a lángokat, amint összeolvadtak egy nagy lángfolyamba, és akkor jött rá, hogy nekik is azt kell tenniük. Az emberi lelkek összeadódnak a Szentlélek által, és megújítják ezt a nemzetet.

Talán Mécs László papköltő írja egyik versében erre az eseményre utalva: „Kicsinyke lángok, ha összefognátok, lángba borítanátok a világot.”

A Szentlélek Úristen a mi népünket is meg tudja újítani. Csak hívjuk, várjuk, mi, keresztények: katolikusok, reformátusok, evangélikusok… Mi, keresztények, akik hiszünk a Szentlélek istenségében, és a Szentlélek átalakító erejében.

Ezen a pünkösd vigíliáján mi is hívjuk és várjuk Őt. Jöjjön el életünkre, jöjjön el közösségeinkre, s a mi életünket most már ne lelketlenül, hanem a Lélek erejében éljük. Lelki emberekké váljunk! Hiszen ez ad igazi értelmet és boldogságot életünknek.

Pünkösd van! Fölszólítás, hívás és kérés arra, hogy a Lélek szerint éljünk.

Amen