2020. Július 5.   Sarolta, Emese

EUR: --- Ft GBP: --- Ft

Tradicionális ételek és italok a Duna-Tisza közén

A Slow Food mozgalom egyik irányvonala a „Slow Travel”, azaz lassú utazás. Ez a rohanás, kapkodás helyett a látogatott vidék lassú, nyugodt felfedezését hirdeti.

Ha külföldi delegációkat vagy turistacsoportokat kérdezünk arról, hogy melyik az a szó, amelyet magyarországi tartózkodásuk alatt a leggyorsabban elsajátítottak, akkor a képzeletbeli kérdőívek első három helyén biztosan szerepel a "barack"és a "pálinka" szó. A kecskeméti népnyelvben elterjedt „tütünek, tütükének, nyakolajnak” becézett ital már Edward walesi herceget is megérintette 1935-ös budapesti látogatása alkalmával, ugyanis sokan nem tudják, hogy az első magyar szó, amelyet az angol trónörökös kiejtett az bizony a "báráck" volt. A Duna Palotában megszállt herceg fogadásának ünnepi asztalára először két jeles termék, a tokaji bor és egy orosházi kristályhordóba töltött, a kecskeméti városi szeszfőzde 1926. évjáratú barackpálinkája került, amelyet őfelsége annyira megkedvelt, hogy távozásakor Budapest látványosságai mellett a kecskeméti barackpálinkát is kiemelte, mint a számára kedves élmények egyik meghatározóját. Nem véletlen tehát, hogy a címben a hercegtől idézett mondat azóta országos viszonylatban is visszatérő gondolattá nőtte ki magát.

De honnan indult ez a sikertörténet? Kik voltak azok, akik először kecskeméti pálinkát főztek?

A pálinkafőzés kezdetét nem a baracknál kell keresnünk, hanem sokkal inkább a szőlő és a bor összefüggéseiben, hiszen a kecskeméti pálinka fogalma először a 16. század végén, mint „égett bor” – megkülönböztetve a „nyers bortól” – jelent meg a köztudatban, amelyet már a kecskeméti emberek ajándékaként Szulejmán pasa is megízlelhetett. A pálinkafőzés kiváltságát igen komolyan igyekezte is "levédeni" a város vezetése, hiszen már egy 1687. évben keletkezett magisztrátusi jegyzőkönyv töredékben feltűnik, […] hogi, az, kik Palinkat árulnak, az bts váras kárára vannak, ugi mint kurta korcsmárosok 12 forintra büntetessenek…” Mondhatni városi kiváltság volt a pálinka értékesítése már a 17. század végén is.

A szőlők mellett – ahogyan az a fentiekben is említésre került – ugyan már a hódoltság ideje alatt megjelentek a gyümölcsösök is, amelyre bizonyító erejű források maradtak fent, miszerint a város vezetői a bor mellett gyümölcsöket is rendszeresen szállítottak a Budára, a bégek és a basák számára. Fontos kiemelni egy 1638. évi szolgálati jegyzőkönyvből származó bejegyzést is, amely a később rendkívül híres „kecskeméti barack” történetének egyik kiindulópontja lehet: „Fodor Benedeket Tolnára küldvén barack fiatalokat venni, költött dénár 20.” Fodor Benedek tehát megbízást kapott a magisztrátustól, hogy a város nevében a mai Városháza területétől a Széchenyi téren át a Homoki kapuhoz vezető korábbi Gyümölcs utcára újabb típusú gyümölcsfákat szerezzen be.  A források több barackfajtára is utalnak, amelyek közül a legtöbbször „a sárga, a szőrös, a kajszín” – ahogy Kosztolányi Dezső is írja a női arc azonosítójaként Negyven pillanatkép című versében –, illetve „az olasz és a rózsabarack.”  Nem véletlen tehát, hogy a város közössége számára ismert későbbi gyümölcspiac ezen a területen, szűkebb értelemben a mai főtér területén alakult ki.

A gazdaság és az ipar mellett a kultúra minden területét is áthatotta a gyümölcstermelés és a Kecskeméten fellendült szeszipar. Mint minden újonnan megjelenő terméket, a pálinka tárolását is meg kellett oldani, ám nem elsősorban a tömeges tárolás jelentett problémát, hanem jóval inkább a mindennapi használat következtében jelentkező párolgást kellett megakadályozni. A helyzet újfent a kecskeméti korsós és fazekasmestereknek kedvezett, hiszen tömegesen kezdték gyártani a leginkább zöldmázas, szűknyakú pálinkás butellákat, amelyek majd elárasztották az országos vásárokat is.  A butellák hagyományos formáját téglány alak, lekerekített váll, szűk száj jellemezte, amelyekből igen sok megőrződött az utókor számára. A Kecskeméti Katona József Múzeum Néprajzi gyűjteményében több különböző kerámia butella is található, amelyek közül kiemeljük a 871. leltári számon megtalálható könyv alakú, 1869-ben készült, Tóth János kecskeméti fazekasmester keze munkáját dicsérő butellát.  A relikviát 1914-ben Dr. Szabó Kálmán vásárolta a Múzeum gyűjteménye számára.

A pálinkás kerámiákat az esetek többségében egy-egy személynek, valószínűsíthetően a megrendelőnek ajánlották, emellett minden alkalommal jókívánságokkal látták el. A butellákra készítette feliratok teremtették meg valójában azt a pálinkafolklórt, amelyeket ha nem is tekintünk konkrét "pálinka daloknak", de mennyiségük és minőségük alapján bizonyosan megtöltenének egy teljes kötetet is.  A 871. leltári számon szereplő butellán a következő olvasható: 

 

„Aki iszik belőle, váljon egésségire, igyál pajtás ma, holnap zsákjába dughat a pap, igyál pajtás ne búsuljál, ha kifogy lesz a zsidónál. Viváth!                                                                             

 

Élő adás