2019. Július 16. Kedd  Valter

EUR: --- Ft GBP: --- Ft

Mi van vele? Szepes Lajos

Több mint három évtizedes pedagógusi pályafutása alatt sokat beszélt róla a szakma, mert felkavarta az állóvizet. Új módszereket, tantárgyakat, eszközöket, nézeteket vezetett be. Mindig hitt abban, amit csinált, és azt mindig meggyőződéssel csinálta. A legképtelenebb ötletekhez is csapatot tudott szervezni, utánzók, követők, rajongók csapatát. Rajongó maradt ő maga is, álmodozó, új és új ábrándokat kergető – jellemezte őt korábban az egyik kollégája.

Fiatalon, már 57 évesen nyugdíjas lett. Miért?

1995 júliusában lejárt az igazgatói mandátumom. Szerettem volna még egy cikluson keresztül irányítani a „sárga iskola” munkáját, és úgy terveztem, hogy nyugdíjba majd azt követően megyek. Nem így lett: bár csak egyedül én nyújtottam be pályázatot a feladatra, és kinevezésemet a tantestület mellett az iskolaszék és a szakszervezet is támogatta, a Kecskeméti Tanítóképző Főiskola főiskolai tanácsától nem kaptam zöld utat. Így azután a következő tanévben még néhány hónapig tanítottam a főiskolán, majd inkább a korkedvezményes nyugdíjat választottam.


Milyen feladatai voltak nyugdíjas éveinek elején?

Abban az időben Kecskemét 24 általános iskolájában és a középiskolákban összesen mintegy 1400 pedagógus dolgozott. Úgy gondoltam, hogy a hírös városban szükség lenne a már működő megyei  pedagógiai szolgáltató intézet mellett egy önálló kecskeméti szervezetre is. Elképzelésemet megosztottam az önkormányzat oktatási bizottságával, akik az általam kidolgozott koncepciót támogatásra méltónak találták. Javaslatomat Katona László polgármester is jónak ítélte, ezért 1996 januárjában a csoport kialakításával bízott meg, Nagy elánnal kezdtem meg a szervezést, egyik első és igen fontos feladatunkat, az Oktatási Minisztérium által indított Sulinet-programot örömmel vezényeltem le a közoktatási intézményekben. Mintegy félévvel később azonban egy véletlen találkozásnak köszönhetően egy másik felkérésre mondtam igent: az érsekcsanádi házunknál tett gyakori látogatásaim egyikén, a buszmegállóban találkoztam a település első emberével, aki az ottani általános iskola vezetésére biztatott. Rövid gondolkodási idő után a váratlanul jött kérésre rábólintottam, Egy cikluson át voltam ismét iskolaigazgató, a sok utazás miatt azonban tovább már nem vállaltam ezt.

2002-ben visszajöttem Kecskemétre – bár úgy tartom, el se mentem innét –, és még tíz éven át gyámi gondozói tanácsadóként dolgoztam. Hozzám tartozott az SOS Gyermekfalu, az ottani hivatásos anyák és egy körzet, ahol nevelőszülőknél voltak elhelyezve gyerekek. Őket látogattam rendszeresen, igyekeztem nekik segíteni, tanácsokat adni. Már akkor úgy gondoltam, hogy az intézményes megoldásnál jobb modell a nevelőszülői hálózat, hiszen ott nem csonka családban nőnek fel a gyermekek; örömmel látom, hogy az utóbbi hónapokban a gyermekvédelem ez utóbbi irányba mozdult el.

2012 óta mondhatni főállásban nyugdíjas. Mivel telnek azóta a napjai?

Időm nagy részét természetesen a szeretteimmel töltöm. Vannak, akiknek megadatik, hogy egy életen keresztül szeretetben együtt lehetnek, s vannak, akiknek nem. Én ez utóbbiakhoz tartozom, első feleségemmel immár több mint harminc éve különváltak az útjaink. Jelenlegi páromat, Emőkét még a rendszerváltás körüli években, erdélyi utazásaim egyikén egy baráti társaságban ismertem meg. Akkor már mindketten egyedül voltunk, „összebeszélgettük” egymást. S bár én a jelentős korkülönbség miatt egy kicsit ódzkodtam ettől, ő evvel nem törődve ragaszkodott hozzám, és misztótfalusi otthonát föladva átköltözött Kecskemétre – később idősödő szüleit is idecsábítottuk. Benne kitűnő társra találtam, néhány évvel ezelőtt a polgári esküvőt is megtartottuk.

Mindig bajainak vallottam magam, s mivel a Dunától sehogy se tudtam elszakadni, negyven évvel ezelőtt vettem egy telket Érsekcsanádon, a Duna-parton, a veránkai befolyással szemben. Idővel egy takaros kis házat építettem ott. A nyári időszakot általában ott töltjük. Szeretek csónakázni, horgászni, néha előfordul, hogy nem csak a botot fogom. Jó ott lenni, ha csupán a csodálatos panorámában gyönyörködöm, már akkor is mintha a Paradicsomban éreznem magam.

De nem vagyunk mi mindig ott, ha ránk tör a „kultúréhség” – és persze az év melegebb hónapjain kívül mindig –, Kecskeméten éljük mindennapjainkat. Szeretünk színházba, hangversenyekre, kiállításokra járni, és itthon is találok mindig valamilyen feladatot. Az utóbbi időben például a régi, VHS-felvételek digitalizálásával küzdök. Sziszifuszi munka, de a szép emlékeket, családi eseményeket megéri megmenteni.

A 80. születésnap felé közeledve készített-e már valamiféle mérleget?

Korábban eszembe se jutott számolni, fölmérni az éveket. Most gondoltam bele először, hogy már nem is csak kifelé megyek az erdőből, de szinte már kint is vagyok. Gyakran vigasztalnak azzal, hogy ne bánkódjak az évek múlásán, inkább nézzek édesapámra és „kövessem”: ő 94 évesen ment el, és mindvégig jó fizikai erőnlétben és teljes szellemi frissességben élt, 90 évesen még egy olasz nyelvkönyvet kölcsönzött ki a könyvtárból, mert a pápa homíliájának magyar fordítását nem értette egészen pontosan.

Gyermekeim a büszkeségeim. Két ragyogó lányom van, egyikük sikeres fül-orr-gégész, audiológus szakorvos, férje szülész-nőgyógyász főorvos, és két stramm fiúunokával örvendeztettek meg. Másik lányom tovább viszi az apai fonalat, ő magyar–angol szakos tanár, évekig a GAMF-on is tanított. Ott is van unokám, egy fiú és egy kislány. Vejem szemész osztályvezető főorvos, lányom az ő hatására jelenleg egy optikai szalont vezet. Az idő persze szalad – már három dédunokám is született. Világmegváltó tervem nincs, de én azt sem egy elhanyagolható célkitűzésnek érzem, hogy igyekszem a közelemben élőknek szeretetet adni, s örülök, ha abból vissza is kapok valamennyit. Az is erősen melengeti a szívemet, hogy lányaim és vejeim igen jó kapcsolatban vannak egymással, ez egy példás családi kohéziót eredményezett. Együtt örvendezünk egymás sikereinek, de a bajban is összetartunk, mint épp most, unokaöcsém váratlan elvesztésekor. A legnagyobb örömöm az, ha ez a népes família összejön, ha együtt töltünk szeretetben néhány órát.

Szepes Lajos tanár, a Petőfi Sándor Gyakorló Általános Iskola korábbi igazgatója Budapesten született 1939. május 11-én. Általános és középiskolai tanulmányait Baján végezte, ott szerezte meg első, tanítói diplomáját is. Ezt követően Kaskantyún és Állampusztán tanított, majd Dunavecsén járási tanulmányi felügyelő volt. Közben Szegeden előbb általános, azután középiskolai tanári diplomát szerzett. 1968 óta Kecskeméten él. Bő három évig a városi tanács művelődésügyi osztályán dolgozott mint tanulmányi és gazdasági felügyelő, az utolsó évben megbízott osztályvezető volt. 1971-ben a Kecskemét 1. Számú Általános Iskola (1973-ban Petőfi Sándor nevét vették föl) igazgatója lett. 24 évig irányította az intézmény munkáját. Nagy hangsúlyt fektetett az oktatási környezet és az oktatási módszerek korszerűsítésére. Korát megelőzve ismerte fel az idegennyelvi ismeretek jelentőségét, bevezette a második idegen nyelv – a megyében elsőként az angol – tanítását. Fontosnak tartotta a határon túl élő magyar iskolák támogatását is. 15 évig a 24 városi általános iskola igazgatói munkaközösségét is ő vezette. 1996-ban korkedvezményes nyugdíjba ment. Rövid ideig a város újonnan alakult pedagógiai csoportjának munkáját irányította, majd egy cikluson át az Érsekcsanádi Általános Iskola igazgatója volt, azután tíz éven át gyámi gondozói tanácsadóként dolgozott. Hatvan évvel ezelőtt megkezdett pedagógusi pályafutása során több szakmai elismerést is átvehetett: Eredményes nevelőmunkáért emlékplakett (1976), Kiváló Munkáért (1982), címzetes iskolaigazgató (1995), főtanácsosi cím (1996).

 

 

 

Kecskemét percről percre

Élő adás