2020. Szeptember 28. Hétfő  Vencel

EUR: --- Ft GBP: --- Ft

Mi van vele? Turi Endre

Kísérletező élet, folyamatos gondolkodás jellemzi immár sok évtizede. Eleinte festészettel foglalkozott, majd a rengeteg titkot rejtő zománcozás lett a kedvenc munkaterepe. Önálló stílusa, formanyelve a 80-as évek elejére alakult ki, azóta egy saját maga által kifejlesztett technikával is dolgozik. Idővel a zománcművészek nagy, nemzetközi családjának egyik legismertebb alakja lett, a kecskeméti műhely vezetőjeként végzett munkája miatt sokan iskolaalapítóként emlegetik. Napjainkban, 85. életévében is új kihívásokat keres, most épp az akvarellképek készítése során felfedezett megoldásokat szeretné a zománcozásba átültetni.

– Közel három évtizeden át a zománcművészeti alkotóműhely vezetője volt. Ebben az időszakban a művészeti ágazat hazai és nemzetközi életének elismert tekintélye lett. 2012 óta hogyan alakultak a szakmai kapcsolatai?

– Nyolc évvel ezelőtt a Kecskeméten működő művészeti műhelyeket strukturálisan átszervezték. Az összevont intézmény keretein belül már nem láttam a helyem, végleg nyugdíjba mentem, és ezzel együtt gyakorlatilag meg is szűnt az érdemi kapcsolatom az alkotóműhellyel. A korábban ott dolgozó művészekkel egy-egy kiállításon természetesen szoktam találkozni, de ezek az alkalmak egyre ritkábbak. Egyrészt felettem is telnek az évek és az utóbbi időben már kevesebb szakmai rendezvényre megyek el, másrészt sokan sajnos már nincsenek közöttünk azok közül, akik szakmailag és emberileg közel álltak hozzám.

Korábban hosszú időn át két kiváló szakemberrel dolgoztam együtt. Gyergyádesz Lászlóval, akivel évtizedekig közösen irányítottuk a zománcművészeti műhelyben folyó munkát, ma is napi szintű a kapcsolatom. Pap Gábor művészet- és irodalomtörténésszel azonban az elmúlt években már csak alkalomadtán futottam össze. Évente el-eljött Kecskemétre előadást tartani, ilyenkor mindig jót beszélgettünk, most már inkább csak üzengetünk egymásnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy a viszonyunk megromlott volna, barátságunk a távolság ellenére élő.

A tágabb értelemben vett szakmától sem szakadtam el teljesen. Bár a nemzetközi zománcművészeti életben már nem veszek részt, a Tűzzománcművészek Magyar Társaságának mind a mai napig aktív tagja vagyok. Az új magyar zománcművészeti alkotások létrehozatalát, valamint azok széles körű bemutatását, népszerűsítését próbáljuk segíteni.

– Ön is dolgozik, alkot még?

– Életemnek ezen a területén nincs változás, minden nap festek a saját műhelyemben. Az utóbbi hónapokban is egy „meredek” dologba kezdtem: újból akvarellezek, de ezúttal nem kicsi papírokra, hanem óriási, többméteres felületekre festek vízzel. Régebben is inkább az új művészeti irányok vonzottak, ahol nem láttam művészeti jellegű problémát, azzal én nem foglalkoztam, Az akvarell inkább egy kamarajellegű műfaj, én megpróbálom tágítani a határait. Ez érdekel, izgat, számomra egy új kihívás, hiszen új megoldásokat kell keresnem. Egy éve foglalkozom intenzíven ezzel, emiatt a zománcozást most egy picit abbahagytam, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a közeljövőben nem folytatom majd.

 
– Milyen témákat elevenít meg műveiben?

– Bennem mindig nagyon erős volt a szakralitásra való törekvés. Képeimen gyakran megjelenik Krisztus szenvedéstörténete, és a Boldogasszony-motívumokhoz is szívesen fordulok. Egyik legutóbbi, két hónappal ezelőtt befejezett munkámnak, egy óriási, kétméteres akvarellképnek például a Golgota címet adtam.

– Mikor láthatják majd műveit kiállításon ismét a művészetkedvelők?

– Úgy szoktam, hogy folyamatosan festek, és amikor megfelelő számú képpel elkészülök – olyanokkal, amelyeket másoknak is meg merek mutatni –, akkor azt valahol kiállítják. A Tűzzománcművészek Társaságával most is elindult már egy majdani tárlat előkészítése, a vírusjárvány miatt azonban ez a folyamat megakadt. Épp ezért nem tudom, hogy pontosan hol és mikor lesz a következő kiállításom, de remélem, egy éven belül ez is megadatik majd.

– Egy életmű-kiállítást nem tervez?

– Ez egy régi „álmom”, nagyon örülnék annak, ha megvalósulna. Az az igazság, hogy többször is megkerestek már ezzel az ötlettel engem, de eddig még mindig elakadt a szervezés, mert nem találtunk olyan helyet – hiába próbáltuk akár jelentősen is szűkíteni a bemutatásra szánt alkotások számát –, ahol a kiválasztott tárgyak elfértek volna.

– Mivel telnek a mindennapjai?

– A legtöbb időmet a festésre fordítom, de azért a hétköznapi dolgoktól sem szakadtam el. Gyakran olvasok és persze tévézni is szoktam, vannak bőven töltekezési lehetőségeim. Feleségemmel immár sok éve a belvárosban lakunk. Lányunk a közelünkben él, vele és unokánkkal az utóbbi időkig sokat voltunk együtt, a járványhelyzet kihirdetése óta ezek az alkalmak sajnos lerövidültek. A kijárási korlátozás alatt az otthonunkat se hagytuk el, a lakásunk előtti kis kert virágaival azonban most is szívesen törődök.

– Hogyan tervezi élete folytatását?

– Az ország különböző városában, a közterületeken elhelyezett vagy épületekben kiállított műveim sorsának alakulása mindig is foglalkoztatott. Néhány évvel ezelőtt egy lányommal közös kiránduláson azt láttam, hogy az újkígyósi idősek otthona kápolnájába évtizedekkel ezelőtt készített Krisztus-szobrom most már Szabadkígyóson, a Munkás Szent József-templomot díszíti. Örömmel hallottam nemrég arról, hogy Budapesten, egy egészségközpont udvarán most is látható az óriási, mintegy két méter átmérőjű zománcozott vörösréz plasztikám, az Éggömb, és hogy a jakabszállási Kun emlékművem is még meglehetősen jó állapotú. Vannak azonban olyan alkotásaim, amelyekről már kevesebbet tudok, ezeket még szeretném ismét újralátni. Így például jó lenne Bácsborsódra elmenni, ahol az egykori Latinovits-kúria Jézus Szíve-kápolnájának stációit és a főoltár korpuszát én készítettem.

A festést is folytatni szeretném. Úgy tervezem, hogy a közeljövőben visszakanyarodom a zománchoz, és mindazon megoldásokat, amelyeket az utóbbi hónapok akvarellezése, a papír, a víz és a festék használata közben fedeztem föl, alkalmazni szeretném a zománcozásban is. Óriási lehetőségnek látom ezt, egész másképp fogok festeni zománcot, mint korábban.

Varga Géza

NÉVJEGY
Turi Endre festő- és zománcművész Budapesten született 1935. június 30-án. A Képző- és Iparművészeti Gimnázium elvégzése után a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanult tovább – többek között Pór Bertalan és Kmetty János tanítványa volt –, ahol 1959-ben festőművész, majd 10 évvel később rajztanári diplomát szerzett. 1959-től szabad művészként dolgozott, illetve hét éven át egy fővárosi, 13. kerületi általános iskola rajztanára volt. 1970 óta Kecskeméten él. Előbb a Lampart Zománcipari Művek főállású művészeként annak helyi gyárában folytathatott kísérleteket, majd 1984-ben a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhelyének alapítója, 2000-ig igazgatója, 2012-ig művészeti vezetője volt. Műveit számos hazai és nemzetközi önálló és csoportos kiállításon állította ki, nagyméretű köztéri alkotása többek között Budapesten, Jakabszálláson, Pakson, Újkígyóson és Bácsborsódon látható. A Magyar Művészeti Alap korábbi tagja, a Tűzzománcművészek Magyar Társasága egyik alapítója, tagja, utóbbi szervezetben egy ideig az alelnöki feladatokat is ellátta. Munkásságát több elismeréssel is jutalmazták már, így például 1984-ben Kecskemét város Pro Urbe-díját, 1986-ben a Bács-Kiskun Megyei Művészeti Díjat, 1995-ben a Katona József-díjat, 1996-ban a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely Életműdíját, 1997-ben a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét, 2005-ben a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés elnöke megyecímerrel díszített aranygyűrűjét, 2009-ben az Orosz Képzőművészeti Szövetség Leonardo da Vinci-díját, 2011-ben a szlovákiai Tűzvirág Nemzetközi Zománcművészeti Fesztivál Életműdíját, míg 2017-ben a Bozsó János-díjat vehette át.

Élő adás