2019. Augusztus 20. Kedd  István

EUR: --- Ft GBP: --- Ft

Öröklét, és egy lejtő, amin nincs megállás

Újabb nagyszínházi bemutatóra készül a kecskeméti Katona József Színház társulata. Egy vérbeli tragédia, Shakespeare Othelloja kerül színre, Rusznyák Gábor rendezésében.

A premierhez közeledve Popovics Zsuzsanna Kocsis Pált  kérdezte, aki a méregkeverő Jago szerepében lép színpadra.

– Jago, a velencei mór zászlósa kegyetlen és gonosz, egyben kimondottan sikeres intrikus. Könnyen azonosult ezzel a karakterrel? 
– Ez sosem megy könnyen, akkor sem, ha történetesen egy nagyon jó embert kellene játszanom. Shakespeare karakterei – rossz kifejezéssel – viszonylag egysíkúak, így Jago is csak első ránézésre gonosz és méregkeverő, de a színházban sosem ezt keressük. Hiszen mindennek oka van, és Jago sem ilyennek született. Azon dolgozom, hogy megtaláljam az észjárását. Azzal nem szoktam foglalkozni, hogy azonosuljak vele, hiszen én leszek ott a színpadon. A munka abban van, hogy miként legyen Jago gonosz és méregkeverő énje gondolatilag megtámasztva, és miként legyen a karaktere hiteles. Hogy ne a gonoszsága legyen a hangsúlyos, mivel szerintem nem ez a lényeg.

– Mi motiválja őt?
– Nem jut oda, ahová szeretne. Velencei katonaként vár egyfajta kinevezést, ha úgy tetszik, egy életpályamodellt. Ez azonban nem az elvárásainak megfelelően alakul. Ebben közrejátszik, hogy Othello, a színesbőrű mór, szerelmes lesz egy főnemesi, velencei leányzóba. A titkosnak induló kapcsolatuk kiteljesedésében sokat segít Othellonak Cassio, egy másik velencei katona. A mór így aztán őt nevezi ki hadnagyának. Jago emiatt gurul be. Ami érdekesebb, hogy miért nem áll meg, amikor megtehetné? Hogy nem veszi észre, amikor túltolja?

– Van az a pont, amikor megállhatna?
– Persze. Amire vágyott, azt már a történet közepén bezsebelhetné. De nem tud leállni. Az eredendő problémáját egy kisebb gonosztettel is elintézhetné, de ez neki nem elég. Bármit kitalál, mindenben sikeres, és egyszerűen képtelen leállni.

– Van talány az Othelloban?
– Például az, hogy Shakespeare mi miatt helyezi ki ezt a történetet a hazájából, Angliából. Egy London közelében élő ember miért ír Velencéről és Ciprusról? Ez persze adódhat a maga korának és idejének a helyzetéből, ami miatt egyfajta távolságra mégiscsak szükség volt. Nem lényegtelen, hogy Othello színesbőrű ember. A másságával szembeni előítélet frusztrációt generál, ami pedig könnyebbséget, mintegy önigazolást ad Jagonak, a kegyetlen tetteire.

– Az idei évadban egy másik nagy szerepe Baal, Brecht drámájában. Milyen átélni ezt a lázadó, senkihez és semmihez nem kötődő, senkinek megfelelni nem akaró személyiséget?
– Nem gondolom, hogy ezt nekem át kellene élnem. A színészetben az önazonosságra törekszem, de ez nem azt jelenti, hogy a színpadon egy másik embernek kellene lennem. Én az vagyok, aki vagyok. Az önazonosságot megpróbálom úgy létrehozni, hogy az a sajátom. Meglátásom szerint, minden ember komplexebb, mint ahogy egy szerep tud lenni. Hiszen adott papírra, adott betűvel fel sem fér egy ember. Azt gondolom, hogy a Baal szabadságvágya miden emberben benne van, csak a neveltetés, a társadalmi konvenciók mindezt helyre teszik, vagy éppen megszüntetik. Baalnak lenni egy szellemi munka, amihez nincs szükség különösebb átélésekre, átérzésekre. Vagy nem többre, mint bármelyik másik szerepnél, például a Platonovnál. A helyzet ugyanaz, legfeljebb nem úgy van közvetítve. Az viszont izgalmas volt a Baalban, hogy sok mindent kellet kizárni, mivel én magam nem így élek. Egy néző fogalmazott úgy, hogy Baal olyan, mint aki felnőttként is megmaradt gyereknek. Ez tetszik, valami ilyesmit gondolok róla én is. 

– Zsótér Sándor, a darab rendezője szerint ez a dráma nagy koncentrációt igényel mind a színészektől, mind a közönségtől. Egyetért ezzel?
– Valóban, a Baal nem a könnyen befogadható előadások közé tartozik. Brecht szövege nagyon sűrű. Amikor Baalként elmondok egymás után nyolc mondatot, az egy másik szerzőnél kitöltene nyolc oldalt. Az egész dráma tulajdonképpen egy költemény. Pontosabban, egymást követő költemény-töredékek. Munka leginkább azzal volt, hogyan lehet ezt különösebb attrakciók nélkül végigvinni.

– Az előadás során a színészkollégák mindent megtettek azért, hogy Baal tudjon létezni, ki tudjon teljesedni a színpadon. Érezte ezt?
– Ez egyébként mindig így van, de valóban, a Baal-ban ez látható is. Ironikusan azt mondanám, hogy ez a dráma monológszerepek sorozata. Ha minden szereplőt kivennénk belőle, igazítanánk a szövegen, és valaki elmondaná, nagyjából akkor is meg lehetne érteni, hogy miről szól. Csak sokkal kevésbé lenne érdekes. Azt hiszem, hogy a többi szereplőhöz való viszonyulás, nem viszonyulás sokat ad a darabhoz, és sokat is számít. 

– Az előadás második felében Baal kívülállóként tekint rá élete egyes részleteire. Milyen visszanézni az élet filmjét, még ha az csak a színház valósága is?
– Ezzel nem volt nehéz dolgom. Abból indultam ki, amit Baal az első rész végén mond a halálról: „Egyetértek mindennel, és kitűnő volt.” Ahogy élni jó volt, úgy valószínűleg, ránézni is jó. Kétszer is elhangzik a darab során: „Bőr nélkül is élni akarok!” Baal már halott, de még él, és ez az élet is jó, élvezhető. És ott vagyunk Brechtnél, illetve a legnagyobb íróiknál, költőiknél, akik bőr nélkül is léteznek. Már rég nincsenek, mégis hatnak ránk mindazzal, amit alkottak. Jó lenne, ha úgy tudnánk nézni ezeket az embereket, hogy az a fontos, amit alkotnak, nem pedig az, amit egyébként csinálnak. 

Bemutató: február 22.

Popovics Zsuzsanna

Élő adás