2019. Június 20. Csütörtök  Rafael

EUR: --- Ft GBP: --- Ft

Sexpír a porban

Legutóbbi nagyszínházi bemutatóján William Shakespeare egyik legismertebb és talán egyik legjobb drámáját tűzte műsorára a Kecskeméti Katona József Színház, ráadásul a főrendező: Rusznyák Gábor színrevitelében. Az „Othello, a velencei mór” tragédiája az idei színházi évad csúcsdarabja lehetett volna. De nem lett az.

A darab múlt pénteki premierje után eredetileg úgy döntöttem, hogy erről a bemutatóról most nem fogok írni egy sort sem. Egyrészről azért nem, mert nem ér annyit a színrevitel hogy tovább idegesítsem a közönséget; legfőképpen pedig azért nem, mert a szeretetem a színházé és a rokonszenvem a társulaté. De annyian mondták, hogy nem kellene szó nélkül elmenni mellette, hogy mégis rászántam magam; de azzal a kikötéssel, hogy ettől az újabb fiaskótól függetlenül a kecskeméti társulatot továbbra is egy erős, jó színészi gárdával felálló, támogatandó csapatként értelmezem.

Az elején azt is le kell, szögezzem, hogy amit le fogok írni, az én véleményem – volt, akinek tetszett az Othello ilyetén színrevitele: csak a közönség 80-90 százaléka háborodott fel rajta, és csak a nézőtér fele volt üres a darab végére.

Rusznyák főrendező második darabja bukott meg a nagyszínpadon igen rövid időn belül: a novemberi általa írt, de máig Goldoni neve alatt futó Nyaralás után most ez az Othello előadás is széles körben kiverte a biztosítékot. Hát akkor kezdjünk bele azzal a vigasztalással, hogy van olyan barátom, aki azért ment el megnézni a Nyaralást, mert azt írtam róla amit.

Persze az Othello színrevitele akár az idei évad csúcsdarabja is lehetett volna – ehhez képest meg az éved bukása lett: hozzá hasonlítva még a Nyaralás is egy szórakoztató darab. Mert az Othellot egyszerűen csak végiguntam. Bevallom, hogy másokkal ellentétben még csak fel sem háborodtam a puruttya, lepukkant tornatermet idéző díszleten, azon hogy Rusznyák megint önkényesen emelt be szövegrészleteket, hogy olcsó kiszólásokkal próbált hízelegni az ellenzéknek, meg a mindent kisajátító bazáriságon. Még azon sem törtem a fejemet, hogy a stadionépítésnek mi köze Velencéhez meg a mórhoz, vagy - hogy Othello miért pinpongütővel próbál vívni, vagy - hogy minek rohangál mérgezett egérként poroltóval meg hokiütővel a kezében?

Már a legelején levettem, hogy ezt itt mindet: a breakelő Rodrigóval meg a kosárra dobáló Othelloval nem lehet és nem is szabad színházszámba venni: cirkuszi mutatványosság az egész. Megint csak egy üres magamutogatás tetemes közpénzből a nézőtéren ülő rendező haveroknak, akik majd lilára paskolják a rendező vállát, ő meg majd cserébe az övékét. Megint csak egy Shakespeare leporolás, melynek végén Shakespeare ott fekszik a porba taposva. Megint csak egy nagyfokú tiszteletlenség a szerző, a nézők, és színészek ellen.

Mert a színészekről, kegyeletből ne is beszéljünk egy olyan darabban, melynek észrevehetően nincs színészvezetése és koncepciója, és csak négy visszaidézhető pontja van: 1. Decsi Edit tehetségében megalázva: mint szexi mutatvány, bugyiban és magas sarkúban többször is át kell, hogy átsétáljon a játszótéren – nyilván hogy felébressze a szunyókáló nagyérdeműt; 2. Ferencz Bálint gyönyörű bariton hangon, saját zongorajátékkal kísérve a háttérben Elvis klasszikust énekel; 3. Lakatos Máté sportmutatványokkal szórakoztatja az unatkozó publikumot; 4. Zayzon Zsolt háromból kétszer legalább kosarat dob, és emellett bemutat egy valóban megrázóan átélt, nagyszerűen megformált Othello zárójelenetet.

Ez után a kétórányi nyilvánvaló provokáció után azért megint komolyan elgondolkodtam a színház miértjéről, a színjátszás mibenlétéről, meg a színházi világunkat is átható neoliberális őrjöngésről; és arról az ember jóra vágyó eredendő természetétől idegen ízlésterrorról – amely szemétbe taszít minden értéket, és maga próbál beteg szellemiségével talmi ál-értékeket összetákolni helyette. Elgondolkodtam a „kísérleti színház” üres lózungjáról, meg arról, hogy senki se közpénzből kísérletezzen - hanem inkább otthon kettesben a konyhájában a rántottájával.

Visszagondoltam arra, amikor ugyanezeken a deszkákon a sors kegyeként kisiskolásként Gábor Miklóst láttam Gergely pápát játszani, arra a borzongató nagyságra, arra a pisszenetlen csendre, az őszinte drámai játék meg az Istentől kapott tehetség varázsára - amely délutánonként még a több száz kisgyereket is magával ragadta. Nem kellett külön gyermekszínház: tehetség, tisztesség és igazság kellett csak. Gábor Miklós fenséges volt, és nem volt se görkorcsolya se lila bugyi rajta – mi viszont sokan örökre a színház varázsába kerültünk.

S akkor mi van itt és most egy olyan klasszikus kapcsán a színen, melyre ugyancsak iskolás gyerekek százait lehetne behozni, hogy megismerjék Shakespeare-t, hogy megszeressék a színházat? Erre az Othellora kisiskolásokat behozni? Hogy ez legyen az első élményük, és azt képzeljék, ez a talmi bohóckodás lenne Shakespeare? Még csak az kéne! De közben meg megy a süket szöveg, hogy a mai gyerekek már nem fogékonyak az értékekre – úgy, mintha nem is két szemük, két fülük, egy szájuk meg egy szívük lenne. Mintha nem is emberi lények lennének! Álljunk csak meg egy pillanatra, és gondolkozzunk el jól a miértekről, a mikéntekről, az eredőről és arról, hová lyukadunk ki a végén és miképpen jutottunk el odáig?

Mit lehet még mondani ezek után? Úgy hírlik, Rusznyák elmegy Kecskemétről – és úgy megy el, hogy semmit sem mutatott abból, amit Miskolcon lehetett látni tőle. Itt van ez a kiváló színészekkel felálló társulat, amely még Shakespeare-t is képes lenne eljátszani - és itt van egy örökké érvényes, klasszikus darab, amelyben akár életre szólón nagyot is alakíthattak volna. Esetleg a pályájukat befolyásoló, életre szóló nagy sikert arathattak volna. Egy felkészült, koncepcióval felvértezett rendezés, egy komoly díszlet, és egyáltalán: Shakespeare-hez és az évszázados színházhoz méltó hozzáállás mellett megmutathatták volna legjobb formájukat. Sajnálom őket. Sajnálom a közönséget. Mindenki jobbat érdemel.

Komlós József JR

Élő adás